Soharóza… Soharóza… ha megízlelgeted a szót, önmagától ráfekszik a nyelvedre, kisimítja a szájpadlás ráncait, simulékonyan csúszik ki a fogak között, a résnyire nyitott ajkakon át. Van egy lejtése, egy gyöngéd dinamikája, nem? Na, mi is pont ezt éreztük, amikor koncertet adtunk egy Frankel Leó úti bérház udvarán a lakóknak, akik ajtajukon kilépve a gang korlátjára támaszkodtak, és onnan néztek lefelé.
Oldalukon hol egy megrökönyödött spániel, hol egy szánkóba gabalyodott golden retriever, egy támaszkodó nagymama, aki a koncert kedvéért hívta aznap vendégségbe kisunokáját, és a harmadikon egy babakocsi: Soha Róza babakocsija.
A kóruskoncert után sütivel és teával vártuk a lakókat a felújítás előtt álló, üres lakásban, akik jöttek is seregestül, hozták a hálájukat és a kis ajándékaikat: egy-egy karácsonyfadísz, cserepes virág, gyertya, egy üveg pezsgő – szigorúan a lakásavatóra! –, és a teljes Soha család által aláírt képeslap sok jó kívánsággal. Ott állt a 100 éves nappaliban mindenféle ember, rég nem látott szomszédok paskolták egymást, zsongott a tér a ház történelméről, a lakások beosztásáról szóló meséktől – „tudod, nekünk szerencsénk volt, beköltöztettük a vidéki rokonokat a lakásba, megmaradt mind a 160 nm…”. És a zsibongás közepette ott volt Soha Róza, a 8 hónapos kisbaba, hallgatta a meséket, nézte a lakás roskadozó falait, itta a teáját, és arra gondolt: „ide biztos át jöhetünk majd minden karácsonykor mézeskalácsot sütni, a mi konyhánk ugyanis elég kicsi a mézeskalács sütéshez.” Átjöhetsz, Soha Róza, de ne lepődj meg: baba még a mi kórusunk is, veled együtt növesztjük a hajunkat és tanulunk járni.