.jpg)
Gyakran jutott eszembe az előadás előkészületei alatt, hogy vajon más dolog született-e volna, ha, tegyük fel, nem a szlenghez nyúlunk, hanem egy sosemvolt halandzsa nyelvhez. A nonszensz versek jutottak eszembe, mert mindig is szerettem, ahogy teljes meggyőződéssel el lehet mondani egy sort, aminek egy szavát sem értem. A szavakat nem, de a mondatot mégis. A híres sor „Nézsonra járt, nyalkás brigyók turboltak, purrtak a zepén” Lewis Carrolltól még azelőtt egyértelmű volt számomra, mielőtt elolvastam volna Dingidungi magyarázatait. Eszembe jutott továbbá a Gyűrűk ura, amiben a nyelvtörténész Tolkien szándékosan nyúl az óangolhoz, amikor megalkotja a tündék nyelvezetét. Azt a hatást szerette volna elérni az olvasóknál, hogy ne értsék pontosan a tündéket, mégis ismerősnek, otthonosnak hasson a beszédük.
Amikor Juhász Kristóftól, a szövegírótól megkaptam a szövegkönyv egy részét, továbbá egy kis rövid eligazítást a történetet illetően, és elkezdtem/elkezdtünk zenei játékokat játszani a szavakkal, a sorokkal, rögtön megcsillant a nyelv zsenialitása. Egyszerűen könnyű volt a játék. Egyértelműen jöttek a zenei megoldások. Érezni lehetett a hangulatot. Ez szerintem leginkább Kristófnak köszönhető. Úgy használta fel a szavakat, hogy értelem nélkül is értelmet nyertek. Én már az előkészületek legelején leszoktam a szótárazásról, mert bár időtöltésnek szórakoztató volt, egyáltalán nem vitte előre a munkát.
Most, hogy bemutattuk a darabot, és látta mindenféle ember, köztük a szlengblog néhány rajongója is (pálinkástul), befészkelte magát valami a gondolataimba. Igen, jól fogalmaz az origo.hu kritikaírója, nem volt célunk bunkónak lenni, nem volt cél a szlengblog-érzést visszaadni. És jól fogalmaz Juhász Kristóf, amikor ezt írja a szinopszisban: „Kórusmű – szlengben. Az ellentét feszültsége önmagában humorforrás. A lehetséges kapcsolatokat kezdtem keresni adott zenei modor és adott nyelvi modor között. Evidencia – közhely –, hogy a kórusmű magasztos, emelkedett, a szleng trágár, roncsolt, a nyelvnek valamilyen »pereme«, »alja«. Mint minden evidencia, ha jobban megkapargatjuk, bizonyos vonatkozásaiban ez is téves.” Na, hát ez volt az úgynevezett Koncepció.
Egy dolgot azonban belátok: bizonyos szempontból kényszerzubbonyt húztunk a magyar szlengre, leborotváltuk őt és jól felöltöztettük, hogy másvalakinek tűnjön, azt mondtuk rá, hogy ez halandzsa, miközben nem az, ez igenis van, létezik, él és virul (bár a donaldkacsázást akkor tényleg Nyelvész Józsi találta ki?). Történetünk és zenénk által szmoking került Gyulabára és világára, megfésültük, megpenderítettük a bajszát, szivart nyomtunk a kezibe, majd betoltuk hintaszéken egy kandalló elé. Aki szereti és ismeri őt, az bizony most szomorú. Ez nem az a Gyulabá, akit ismert.
Lementek az előadások, mi pedig tisztelettel visszaadjuk Gyulabát a családjának, magunknak pedig megtartjuk a G-vitamin-dús szavakból létrejött frenkizős* zenét, mesét.
* Ja, csekkoltam a szlengblog szerinti jelentést, nálunk azonban Frankie a lakás neve, ahol a Soharóza kórus próbálni szokott, és ahol a Mindenütt jó zenéjének zöme született. A dolgok néha véletlenül összeérnek.
/halasdóri/
.jpg)
