.jpg)
.jpg)
Improvizációs kórusmuzsika a Soharózától
Egy LED-lámpával nézegetem a műsorfüzetet a MU Színház kis termében, előttem a félhomályban szorosan összezárva, körben áll a Soharóza* kórus.
Egyszer csak történik valami: a teret betölti a hang. Pedig csak lélegeznek. Gondolkozom, hogy ez már a zene-e, és ha az, hát milyen, de a dobhártyám jelzi, hogy mindegy. Egyszerűen jó.
Egy pár perc múlva a kórus mintha osztódni kezdene, szétválik emberekké, akik elkezdenek járkálni a teremben jobbra-balra, hangszínüknek megfelelő hangokat szólaltatva meg. Néha megállnak előtted, és mosolyogva, a szemkontaktust vállalva énekelnek, hogy egy pillanatra halld, milyen az ő hangjuk. Utána körbeállnak a teremben, egymásnak adják át a témákat, ugatnak, kukorékolnak, vijjognak, a hang betölti a teret. Ha az ember becsukja a szemét, teljesen elvész a hangkavalkádban. A hangok azonban kulturáltak, tiszták, kimunkáltak.
Az elején még nem vagyunk benne egészen biztosak, hogy ki a karnagy, csak később figyelünk fel rá, amikor a kórus körbeül. Ekkor sem különül el, ő csak az egyik énekes, aki időnként összehajol a többiekkel, súg nekik valamit, vezényel, furcsa jeleket mutat. Ennek hatására új szólamok jönnek létre, mások elhallgatnak, változnak a témák és a ritmusok.
Az emberben sajnos van némi félsz a kortárs művészettel kapcsolatban. Különösen, ha olyasmit hall, hogy "élveboncolás hanggal", vagy, hogy Mosszgóhang, mert eszébe jut egy-két erőltetetten avantgárd előadás, túlhúzott ötlet, és már előre aggódik egy kicsit. A Soharóza előadása azonban friss, a poénok ülnek, a koncert végén már sokan hangosan nevetnek. Minden darab akkor ér véget, amikor úgy érzi az ember, hogy még legalább öt percig szívesen hallgatná. Ettől az élmény hihetetlenül sűrű, az alig egyórás előadás után meglepetés az órára nézni: kicsit lelassult az idő.
Korántsem véletlen, hogy a koncert kezdetén a légzéssel kísérletezett a kórus: - Azt akartuk megmutatni, hogy az emberből kijövő levegőnek milyen fajtái vannak, és hogyan jutunk el a zenéhez. Az a célunk, hogy azokat a hatásokat érjük el, amelyek miatt az ember elkezdett zenélni. Manapság mindent áthat az intellektus, mi viszont közvetlenül a testhez akartunk szólni: ezért nyúltam vissza ősi, afrikai, jávai, aboriginál zenékhez - magyarázza Halas Dóra, a kórus Zeneakadémián végzett karnagya.
A Soharózában éneklők amatőr zenészek, és sokféle körből, szakmából verbuválódtak. Lehetett látni, hogy a zenéjük nem csak a közönségnek szól, ők is épp annyira élvezik. Ebben része lehet annak is, hogy a kórus különleges irányítással működik: ez a Halas Dóra által továbbfejlesztett kórusimprovizációs technika. A lényege, hogy az énekesek megtanulnak néhány dallamot, ritmust, harmóniát, amelyekbe a karnagy utasítására kezdenek bele; de lehetőségük van arra is, hogy a kedvük szerint megváltoztassák, improvizáljanak. Az alapdallam mellett azonban mindig kitartanak egy páran, így megmarad a folytonosság is.
A kórus egyik tagja Sztojanov Georgi, aki fiatal zeneszerző, több darabot is írt a kórusnak. Sok szempontból irigyli az improvizációs technikákkal létrehozott műveket:
- Kortárs zeneszerzőként nem illik bizonyos konvencionális harmóniákat használnom, de ez itt nem probléma. Közös bennünk Dórival, hogy a zene zsigeri hatásaira koncentrálunk, azonban nekem, mint zeneszerzőnek ezt előre, tudatosan kell megszerkesztenem. Amit itt a zenészek és a közönség tagjai átélnek, azt a komolyzene keretei között nehezebb összehozni. Hogy
van-e a Soharózához hasonló stílusú kórus, azt nem tudom, de ez a fajta hozzáállás már egy ideje "benne van a levegőben" - meséli Sztojanov Georgi.
A koncert, amelyet legközelebb március 29-én lehet meghallgatni a MU Színházban, a Felületi Feszültség címet viseli. Halas Dóra azért nevezte így el, mert az előadás során szeretnék megszüntetni az emberekben és köztük lévő feszültséget. A főpróbán mégis ő volt feszült: nem tudta, hogy mindaz, amit kitaláltak, fog-e működni. De aztán az első koncert sikere végleg elsöpörte a bizonytalanságot. Sztojanov Georgi is bevallotta, hogy habár hozzá van szokva a szerepléshez, voltak kétségei, hogy hogyan reagál a közönség, ha a "képébe nyávog".
A szűnni nem akaró tapsviharból úgy tűnt, elég jól.
* Az elnevezésért hála és köszönet Soha Róza nyolc hónapos budapesti lakosnak, akivel egy spontán bérház-koncerten találkoztak a kórus tagjai, és hirtelen felindulásból fölvették a nevét.
A kóruskoncert után sütivel és teával vártuk a lakókat a felújítás előtt álló, üres lakásban, akik jöttek is seregestül, hozták a hálájukat és a kis ajándékaikat: egy-egy karácsonyfadísz, cserepes virág, gyertya, egy üveg pezsgő – szigorúan a lakásavatóra! –, és a teljes Soha család által aláírt képeslap sok jó kívánsággal. Ott állt a 100 éves nappaliban mindenféle ember, rég nem látott szomszédok paskolták egymást, zsongott a tér a ház történelméről, a lakások beosztásáról szóló meséktől – „tudod, nekünk szerencsénk volt, beköltöztettük a vidéki rokonokat a lakásba, megmaradt mind a 160 nm…”. És a zsibongás közepette ott volt Soha Róza, a 8 hónapos kisbaba, hallgatta a meséket, nézte a lakás roskadozó falait, itta a teáját, és arra gondolt: „ide biztos át jöhetünk majd minden karácsonykor mézeskalácsot sütni, a mi konyhánk ugyanis elég kicsi a mézeskalács sütéshez.” Átjöhetsz, Soha Róza, de ne lepődj meg: baba még a mi kórusunk is, veled együtt növesztjük a hajunkat és tanulunk járni.
